1994

Hidegkúti Hírek, 1994. március

Barta Gábor: Egy temetésre ...

            Van az ófalui templomban egy öreg fakereszt, egy öreg missziós kereszt. Évszámok vannak beleütve, és egy fölirat: „Rette deine Seele”: szabadítsd meg a Te lelkedet.” Még a régi, háború előtti időkből maradt ránk. Sokáig az oldalsó oltár mellett állt, mióta újra kinyitották a mellék-kaput, hátrakerült a bejárat mellé, a karzat alá. Hónapokig nem is láttam, pedig olykor kerestem: hova lehetett?

            Most láttam meg megint. A szószékről, ahonnan a szentleckét olvastam föl a német nyelvű mise résztvevőinek.

            Bár van bennem német vér, magyarnak születtem, németül már csak tanultam: úgy-ahogy sikerült, olvasni jobban tudok, mint beszélni. Nem i igen jártam a havonta egyszeri német misékre. Most azonban megkértek: maradjak.

            Meghalt Thallmayer Tóni bácsi, az az ember, aki éveken át segítette olvasással honfitársait a német miséken. Pénteken temették, vidéken voltam, el se tudtam köszönni tőle illően. És most már nem igen akad, aki átvegye helyét.

            Néztem a szószékről azt a 30-40 embert, aki ma még eljár, németül imádni az Úristent. Öreg arcokat láttam, ismerőseket – hisz egy közösségben élünk – és mégis ismeretleneket. Én már nem tudom azokat a régi „sváb” egyházi énekeket, amiket ők énekelnek, én nem ismerem azt a német liturgikus zenét, amit nekik játszanak.

            Csak azt a karzat félhomályában rejtező keresztet ismertem meg: „Rette deine Seele”. Tóni bácsi jutott eszembe, jó kedélyével, pirospozsgás arcával.

            Aztán arcok sokaságát láttam magam előtt – arcokat, akiket nem ismerhettem, és sohasem láttam: Hidegkút két és fél évszázadon át volt német ajkú lakosait, akiknek utódait esztelen és embertelen parancs űzte ki ebből az országból, amelyet jobban hazájuknak tekintettek, mint sok mostani honfitársunk. Nevek sorjáztak emlékeim között, még itt maradt, vagy már csak a Németországban létező családok nevei: Kröninger, Huber, Helter, Kretz, Pink, Göndör, Kellner ... ki emlékszem ma már, ki hl lakott közülük Hidegkúton?

            Az a kereszt az övék volt, de nem vihették magukkal. Csak az a néhány sváb család tisztelgett olykor előtte, akik valamilyen véletlen folytán itt maradhattak 1946 után. Az ő leszármazottaik ültek ott a német ajkú misén, és énekelték a maguk német himnuszát, énekeit.

            Nem láttam köztük fiatalt. Az ő gyermekeik, unokáik vagy már csak magyarul tudnak, vagy nem érdekli őket apáik és anyáik anyanyelve. Negyven év brutális elnyomása meghozta mérgezett gyümölcsét.

            Öreg, megfáradt emberek ültek ott, akiknek nehéz lenne már a betűolvasás, így kellett nekem, a magyarnak odaállni, és elvégezni mindazt, amire egyáltalán képes vagyok: felolvasni a szent szöveget a híveknek.

            És közben egyre fájóbban éreztem: búcsúzik egy korszak, búcsúzik egy nép Hidegkúttól. Még van német kultúregyesületünk, még próbálkoznak az iskolában németül, németre tanítani a sváb unokáit. Mesterséges tudás lesz az, az elkorhadt gyökereket már nem lehet föléleszteni.

            Siratni szoktuk kihaló magyar falvainkat Erdélyben, a Felvidéken, a Bánságban. Én pedig siratom itt a svábokat, a dolgos, tisztes paraszt-családokat, akik egykor föltámasztották kihalt falunkat. Nincs különbség.

            Történész vagyok, tudom, hogy népek születnek és tűnnek el, hogy a világon sokkal több náció pusztult már ki, mint amennyit ma egyáltalán számon tudunk tartani.

            De annak, aki végigéli, végignézi, hogyan múlik el mellőle egy kis töredék nép, aki arra gondol: mit fog érezni az az utolsó lélek, aki már nem tud anyanyelvén elbúcsúzni a világtól, mert már nem fogja érteni senki – annak nem szavad, és nem lehet érzéketlennek maradnia. A mi dolgunk az, hogy többé ne történhessen ez meg, se magyarral, se más nációval.

            És a mi dolgunk az is, amíg él az emlékezet, ne feledjük: mindannyian vendégek vagyunk ezen a földön, egymást váltó, egymás sarkába taposó vendégek. Ki tudja, ki fog itt élni 2000 év múlva? Ha azt akarjuk, hogy emlékezzenek ránk, mi se felejtsük el azokat, akiknek, akaratunkon kívül, a helyére léptünk.

            Nyugodj békében, Gutmayer Tóni bácsi. Rette deine Seele, oh, Herr, rette deine Seele...

Barta Gábor 1943-1995

Az MTA Történettudományi Intézet gyakornoka, tud. segédmunkatársa (1966–1972), tud. munkatársa (1972–1988), tud. főmunkatársa (1988–1991), egyúttal a pécsi JPTE Történelem Tanszék egy. adjunktusa (1984–1986), egy. docense (1986–1990). A KLTE BTK Középkori Magyar Történeti Tanszék tanszékvezető egy. docense (1991–1995). Lengyelországban UNESCO-ösztöndíjas (1971). Tudományos pályafutása: az önálló Erdélyi Fejedelemség és Mo. 15–16. sz.-i története, a Dózsa- felkelés, a mohácsi csatavesztést megelőző és követő évek. A Hidegkúti hírek szerkesztője.